Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke március 14-én Algyógyon részt
vett a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) által a helyi ifjúsági központ udvarán szervezett,
Tiszteletadás a szórványnak elnevezésű rendezvényen, amelyen a MIT által tömörített
ifjúsági szervezetek kopjafát állítottak az 1848-49-es magyar forradalom és
szabadságharc áldozatainak emlékére.

Toró T. Tibor beszédének szerkesztett változatát alább olvashatja.

Tisztelt ünneplő és emlékező gyülekezet!

Örömmel és alázatos lélekkel érkeztem Algyógyra, az IKE gyönyörű központjába.
Örömmel, mert az egykori márciusi ifjak mai erdélyi utódai, a fiatalok hívtak. Alázattal
pedig azért, mert az erdélyi magyar szórványvidék határában gyűltünk össze nemzeti
ünnepünk előestéjén, ott, ahol maroknyi elszánt magyar ember jó határőrként őrzi
magyarságát és ezzel a nemzethatárt, és alázatos munkájukhoz csak hasonló alázattal
szabad viszonyulni. Most, amikor éppen attól telnek meg a közélet vitái, hogy milyen
sorsot szánnak a nemzet nagyjai a szórványközösségeknek, talán nem mentes
aktualitástól ez a kérdés itt, Algyógyon sem, és ez a kopjafa, amit a Magyar Ifjúsági
Tanács keretében társult erdélyi ifjúsági szervezetek állítanak, részükről válasznak és
állásfoglalásnak tekinthető ebben a vitában.

Az 1849-49-es szabadságharc áldozatainak emlékét őrző algyógyi kopjafa
tulajdonképpen egy olyan cölöp, amelyet a fiatalok levernek a nemzethatáron, azért,
hogy abba kapaszkodhassunk akkor, amikor a nemzethatár költözni kényszerül. A
nemzet ugyanis egy élő organizmus, a határa néha mozog a történelem viharában, hol
kitágul, hol zsugorodik. Az elmúlt száz évben, itt a Kárpát-medencében és sajátosan
itt, Dél-Erdélyben a nemzethatár sajnálatos módon folyamatosan rövidül és közelebb
kerül a tömbhöz. Voltak – és reméljük, még lesznek – történelmünkben olyan korszakok,
amikor a nemzethatár kitágul de van úgy is, hogy ideiglenesen beszűkülni kényszerül.
Vegyék ezt képletesen, nem szó szerint, hiszen a nemzethatár nem feltétlenül kötődik
egy földrajzi helyhez, bár a kezdeményezők most földhöz kötötték ezt a pontot, amikor
itt, az Ifjúsági Keresztény Egylet központjában leütötték ezt a cölöpöt. Azért tették ezt,
hogy emlékeztessenek arra: nekünk küldetésünk és feladatunk ennek a beszűkülésnek
ellenállni. Mert ha a nemzethatár befele költözik, akkor az azt jelenti, hogy a kívül
rekedtek elveszítik identitásukat, anyanyelvüket, kultúrájukat, és már nem lesz, ki védje
a hídfőállást. Azt a hídfőállást, amit azért kell őrizni, azért kell megerősíteni fizikailag és
lelkileg egyaránt, hogy kitartson a jobb időkig, amikor a nemzet ismét emelkedő pályára

kerül.

Ez az központ itt Algyógyon egy ilyen hídfőállás, itt a dél-erdélyi szórványban. Tisztelet
és köszönet azoknak, akik fenntartják. Tisztelet és köszönet azoknak, akik a képzeletbeli
puskaport szárazon tartják, várva azokat a bizonyos jobb időket. Ez a kopjafa is ezt
idézi. Bár az 1848-49-es szabadságharc ürügyén állítjuk, igazából ez a jövőről szól. Szól
egy kicsit persze a múltról is, hiszen ahogyan azt e rövid, de lényeglátó történelemlecke
keretében hallottuk, vannak ennek a vidéknek 1848-49-hez köthető dicsőséges pillanatai
is, mint amilyen a stratégiai jelentőségű piski csata, de vannak atrocitásoktól sem
mentes sötét pillanatai is. Nekünk mindezekre emlékezni kell, már csak azért is, hogy
egyrészt erőt merítsünk belőle, másrészt ne engedjük, hogy megismétlődhessenek.
Békésebb időket élünk most, a 21. század elején, de azért ezek sem mentesek lelki vagy
verbális az atrocitásoktól.

Az esperes úr igehirdetése és az IKE elnökének gondolatai egy közkedvelt Zorán-
dal sorait juttatta eszembe: „hogy tudd, egy napod mennyit ér, ahhoz látnod kell,
hogy az élet hogyan fogy el”. Kiterjesztve ezt a mi közösségi sorsunkra, ez így
szólna: hogy megtudd, az anyaországban vagy a tömbvidéken élő magyarként, hogy
magyarságod mennyit ér, ahhoz meg kell tapasztalnod azt, hogy ezért a szórványban
élő nemzettársaid nap mint nap mennyi áldozatot hoznak. Dicső elődeink és mártírjaink
áldozatára emlékezve, nemzeti ünnepünkön hajtsunk tehát fejet a nemzethatárt őrzők
jelenkori mindennapos áldozatos munkája előtt is.

Végezetül egy Ady Endre-vers sorai által hordozott gondolat a szervező fiataloknak, a
márciusi ifjak mai örököseinek. Mi lehetne más, mint A Tűz Márciusa:

„Testvéreim, nincs nemigaz szavatok,
S százszor többet merhettek, mint amit mertek.”
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai bús magyar ifjú embernek.
…
Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák s buták közepette,
S mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép ember szívként szikrázni ha akar,
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim.
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.”

Hatványozottan érvényes ez Erdélyországra. Kívánom, hogy legyen erőtök és hitetek a
tüzet megőrizni és jövőt akarni. Székelyföldön, a Partiumban és itt, Dél-Erdélyben is.