Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára számon kéri Toró T. Tibortól, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke „mit tett az autonómia ügyében?”. Érthető a kínos visszakérdezés, hiszen meg kell próbálnia valahogyan elterelni a figyelmet az RMDSZ jelenlegi kínos téblábolásáról. Válaszképpen csak pusztán néhány tényre emlékeztetnénk Kovács Pétert, például arra, hogy Toró T. Tibor volt az egyike azoknak a parlamenti képviselőknek, akik 2004-ben benyújtani merészelték a parlamentben a Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. Beszédes, hogy a beterjesztők – Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Pécsi Ferenc, Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor és Vekov Károly – már akkor is a perifériára szorultak az RMDSZ-ben, többségük pedig ma már a szövetségen kívül tevékenykedik...

De ha már itt tartunk, arra is emlékezhetne Kovács Péter, hogy a tavaly szeptemberben a parlamentben elutasított autonómia-tervezetet is két olyan politikus – Becsek-Garda Dezső és Sógor Csaba – nyújtotta be egyéni kezdeményezésként, akiket nem szokás az RMDSZ-csúcsvezetés által képviselt hivatalos irányvonallal azonosítani. Jelzésértékű az RMDSZ autonómiához való viszonyulásával kapcsolatban, hogy a szövetség vezető honatyái részt sem vettek, vagy kivonultak a szavazásról, sőt, Fekete-Szabó András szenátusi frakcióvezetője egyenesen azt mondta, hogy „nem volt értelme”, hogy az RMDSZ képviselői egyáltalán felszólaljanak a szenátusban a tervezet kapcsán. Történt ez nagyjából akkor, amikor a szövetség csúcsvezetése inkább titkos paktumot kötött a Szociálliberális Unióval a közös kormányzásról, aminek későbbi felrúgása nyomán Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kínos magyarázkodásra kényszerült.

De említhetnénk a legújabb fejleményeket is, hiszen a szövetség irányvonalát meghatározó Markó Béla nemrég gyakorlatilag az autonómia ügye mögüli kihátrálás mellett foglalt állást – egy olyan időszakban, amikor a székely zászló körüli botránysorozat révén korábban soha nem tapasztalt érdeklődés mutatkozik a Székelyföld és általában az erdélyi magyar közösség iránt.

Az autonómia felé vezető út valóban hosszú és akadályokkal teli, ahogy Kovács Péter írja, csakhogy amint a fenti példák is mutatják, körül kellene néznie a saját háza táján és észrevennie, hogy a folyamat legfőbb kerékkötői, elmulasztva a bukaresti, kormányzati és parlamenti jelenlétben rejlő, sajnos máig kiaknázatlan képviseleti és érdekérvényesítési lehetőségeket, éppen az RMDSZ-ben munkálkodnak azért, hogy rövid távú önös politikai érdekek mentén a végtelenségig elodázzák vagy megakadályozzák az előrelépést az autonómia ügyében.

És mivel illusztrálható jobban a számító kétszínűség, mint azzal, hogy alig néhány órás eltéréssel Markó Béla az SZKT marosvásárhelyi ülésén megtagadja a székely zászlót, Kelemen Hunor pedig Bukarestben „harcosan” és tüntetően átadja a lobogót a kongresszust tartó Nemzeti Liberális Párt elnökének, Crin Antonescunak?

Továbbá Kovács Péter bukást emleget Toró T. Tibor és a Néppárt kapcsán, viszont afölött nagyvonalúan elsiklik, hogy míg a fiatal Néppárt alig egy éves létezése során gyakorlatilag megduplázta támogatóinak számát, addig az RMDSZ két évtized után a szavazói bázisának egyharmadra apadásával „dicsekedhet”, és hajszál híján nem jutott be a törvényhozásba.

Jó lenne, ha ezeken mind Kovács Péter, mind pedig az RMDSZ csúcsvezetői elgondolkodnának, mielőtt más szemében a szálkát keresnék. A Néppárt a rendelkezésére álló eszközökkel próbálja előremozdítani a különböző autonómiaformák elérésének folyamatát, és szomorúnak tartja, hogy az RMDSZ csúcsvezetése nem óhajt élni a számára hozzáférhető eszközökkel: kivonul az autonómiatervezet parlamenti vitájáról, nem vesz részt a demokratikus tüntetéseken, és az autonómiatörekvések szimbólumává vált székely zászló mögül is kihátrál, vagy politikai tőkét kíván belőle kovácsolni.